Negyedik

2011 december 25. | Szerző: Cucuu |

Ilyenkor télen hiába mondják mások, hogy megfelelő felszereléssel is egészen nyugodtan le lehet menni futni, nekem mégsem esik jól – főleg a torkomnak nem. Edzőterembe pedig nem jutottam el olyan gyakran, mint szerettem volna. Még mindig nem vagyok elég következetes és hajlamos vagyok egy csomag gumibékával (a kedvencem!) beletespedni a kanapéba. Viszont a csapnivaló tévéműsornak köszönhetően már ennek sincs semmi értelme. Igen, én néztem a korábbi Való Világot (nincs ezen semmi szégyellnivaló szerintem), mert szórakoztatónak találtam, de ez a mostani tele van tömve rosszindulatú és kiállhatatlan emberekkel, nincs kedvem a marakodásukat nézni. Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy a borzalmas tévéműsoroknak köszönhetően nagyobb késztetést érzek, hogy a jövőben rendszeresebb látogatója legyek kedvencemnek, a futógépnek.

Amióta többé-kevésbé rendszeresen sportolok, arra jöttem rá, hogy nem szabad olyan célokat kitűzni, aminek már a megtervezése is izzasztó. Ismerem magam, ezért eszem ágában sincs olyan edzésprogramot kitalálni, ami heti 3-4 sporttal töltött másfél-két órás alkalomnál több időt vesz el a szabadidőmből. Az okosok szerint az izomzat regenerálódása miatt ennyi bőven elég – hiszen nem vagyok sem élsportoló, sem fitneszguru, akinek a teste a reklámfelület, a boltkirakat.

Emlékszem, hogy korábban nem tudtam őszintén magamévá tenni azt, hogy olyat és annyit kell sportolni, ami és amíg még jól esik. Mindig megerőltetőnek, unalmasnak és monotonnak éreztem a súlyok emelgetését. De pár hét után azt éreztem, mintha az agyam, a gondolkodásom átállt volna és a kezdeti lelkiismeret-furdalást felváltotta a hiányérzet, amikor kihagytam egy-egy alkalmat. Persze mostanában is előfordul, hogy semmi kedvem mozogni és két szett felülés között erős a késztetés, hogy abbahagyjam, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ha most abbahagyom, akkor az egész mehet a kukába.

Van olyan időszak, amikor az otthoni tornára esküszöm, máskor viszont edzőtermi gépeken szeretem terhelni a testemet. Van olyan nap, hogy felakasztom a kerti bakaszivarfára a trx-et és magasan teszek rá, hogy a szomszédok bolondnak néznek, de mostanában szívesen elbújok a szobába barátaimmal, a súlyzókkal. 🙂 Nekem ez vált be. A futás, mert miközben harcolok, hogy kapjak levegőt, csodálatosan formálódnak az izmaim és a kitartásom. A trx-et, mert olyan praktikus izmokat mozgat meg, amiknek egy részéről azt sem tudtam, hogy léteznek és az otthoni edzést, mert úgy alakítom, ahogy éppen a kedvem tartja és akkor csinálom, amikor az időm engedi.

Mostanában egyre ritkábban porolom le a dvd-ket. Rubint Réka edzéseit nagyra tartom, mert brutálisak, de néha annyira kapkod, hogy alig bírom követni és nem tudok arra figyelni, hogy szabályosan hajtsam végre a gyakorlatokat. Béres Alexandra bár nagyon szimpatikus, de olyan sokat tornáztam rá, hogy a Kedves hidegrázást kap tőle – saját bevallása szerint kívülről tudja az összes edzést (“és háárom, nehezedik ugye? egy ééééés jöhet a másik oldal!”)

Szóval így edzek én, igyekezve figyelmen kívül hagyni az ismerősök epés megjegyzéseit, hogy hova akarok izmot építeni, amikor csont és bőr vagyok, de vastagon leszarom, hiszen látom magamon a változást, nem beszélve arról, hogy nő az önbizalmam és jól érzem magam a bőrömben.